Van amikor az ember úgy érzi valami elromlott. Talán már nem olyan vagyok, mint korábban. Régen vörösre tapsolt tenyérrel fogadtak, minden egyes pályára lépésem előtt a nevemet ordították a hangosbemondóval. A góljaimnál szinte a nyakamban éreztem a több ezer Inter szurkolót eggyé válva velük. Azóta valahogy más lett minden. Néha idegennek érzem magam, néha azt gondolom újra az a Bahía Blancai srác vagyok aki a Liniersben játszhat a suli után. De messze még a cél, hogy komolyabb csapatnál csiszolhassam a tudásom. De nem. 24 vagyok. Profi szerződéssel egy profi klubnál. Pocsékul érzem magam. Talán még pocsékabbul amikor az ifiben nem neveztek a keretbe sem. Talán ennyi volt? Talán a nagy " El Toro" képességei elfogytak? Elfogytak mint egy be nem fejezett argentin novella vagy egy félig elkészült híd ami úgy sem visz át a túlpartra?
2021 december 17 Salerno. Az utolsó gólom ebben a szezonban amit szereztem. Az újonc stadionjában ahol tükörsimán nyertünk 5-0-ra. Lehet ott szakadt meg valami. Kiismerhető lettem? Egyhangú? Ledöbbentem. Kifütyülnek. Idegen érzés. Rideg és fájdalmas. Hibáztatnak tudom és megértem.
Telnek a hetek a napok. Meccsnap megy meccsnap jön. De a gólok nem. 2022 február. Bíztatnak, hogy gyerünk Lau tudsz ennél többet is. Számítanak rám. Edinék. Nicolóék. Az edzőm Inzaghi mester. De legjobban a szurkolóink. Tudtuk nehéz szezonunk lesz így mindenkitől a maximum kell. Címvédőként kétszeresen. Csatárként szinte minden szempár rád szegeződik a kapu előtt. Ők kitartottak és kitartanak. Mellettem, mellettünk. Szenvedéllyel ahogy a tangót szokták a hazámban.
Tudom, hogy ez csak sötét időszak. Hiszen éjszaka után mindig van nappal is. És tudom az én nappalom még sokáig fog tartani.
